„Merj álmodni”: Beszélgetés Liane G. Benning professzorral
Az Európai Geokémiai Társaság (EAG) programjának részeként van most itt. El tudná mondani, miről szól ez a program?
Az EAG már tíz éve működteti az úgynevezett „Distinguished Lecture Tour” programot, amelynek keretében különböző egyetemek és kutatóintézetek – elsősorban Kelet-Európából – meghívhatnak előadókat, akik a befogadó intézmény számára érdekes kutatási területükről tartanak bemutatót. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Dr. Berkesi Márta, az EAG tanácstagja meghívott Sopronba, hogy beszéljek a munkámról.
Kutatási területe a geológia, a kémia és a mikrobiológia metszéspontjában helyezkedik el. Hogyan írná le egy olyan embernek, akinek nincs háttértudása ezekben a témákban, hogy mivel foglalkozik?
Általánosságban, ha azon gondolkodunk, hogyan működik a bolygónk, arról van szó, hogy kötések keletkeznek és bomlanak fel különböző elemek között. Akár H₂O-molekulák közötti kötésekről van szó a vízben, akár arról, hogy egy vízmolekula hogyan reagál egy ásvánnyal, akár arról, hogy egy mikroba hogyan érintkezik a vízzel vagy az ásványokkal – mindez felületi reakciókról szól. Nem mindegy, hogy a reakció a talajban, a Marson, a mélyebb bioszférában vagy a Föld felszínén történik, mert mindenhol vannak víz–ásvány kölcsönhatások, a felszínen pedig még mikroba–ásvány–víz kölcsönhatások is vannak. Biogeokémiai folyamatokról van szó, mert ezek mindig együttesen hatnak. Az évek során megtanultam, hogy bármelyiket is hagyjuk ki, az probléma. Így próbáljuk kideríteni, hogy melyik tényező milyen körülmények között a fontosabb.
Extremofil mikroorganizmusokat – gleccsereken és havon élő életformákat – kutat. Mi vezette ezekhez a helyekhez?
Mesterszakos hallgatóként a Spitzbergákra (Svalbard) mentem, hogy kőzeteket tanulmányozzak – metamorf kőzettannal foglalkoztam akkoriban. Amikor megérkeztem, mindenütt havat és jeget láttam, és hamar rájöttem, hogy ez a világ egyáltalán nem élettelen. Sok élőlény él a havon és a jégen, ami megragadott, mert arra gondoltam: ha valami képes megélni egy szinte csak vízből álló környezetben, akkor valahonnan tápanyaghoz kell jutnia, kémiai reakciókat kell működtetnie. Teljesen beleszerettem az Északi- sarkvidékekbe. Arra gondoltam, olyan kutatással kell foglalkoznom, amely visszavisz oda. Sok évig tartott – majdnem 13 évig a mesterdiplomám után –, mire visszamentem, mert az embernek hallgatóként nincs pénze arra, hogy egyszerűen azt mondja: „elmegyek az Északi-sarkvidékre”. De aztán sikerült, és azóta is folyamatosan visszajárok oda.
Egyfelől a hó és a jég egyszerűbb környezet, mint a talaj; másfelől összetettebb is, mert folyamatosan változik – napi szinten olvad, míg a talaj sokkal lassabban alakul. Tehát egészen más jellegű kihívást jelent.
Csapata mind a laboratóriumban, mind a terepen dolgozik, többek között Grönlandon. Hogyan egészíti ki egymást ez a két oldal?
A csapatomban, amelyben kb. húszan vagyunk, mindenki végez laboratóriumi munkát, de sokan terepmunkát is; a tisztán laboratóriumi munkát végzők mindig egy kicsit irigyek, amikor a többiek elindulnak a terepre. Leggyakrabban olyan projektjeim vannak, amelyekben laboratóriumi kísérletekre van szükség, hogy validáljuk és modellezzük a terepen megfigyelt folyamatokat. Azért megyek ki a terepre, mert ez nem csak abban segít, hogy megoldjak egy ott felmerülő problémát, hanem kérdéseket is felvet: hogyan tervezhetek meg egy kísérletet, amellyel egy hipotézist tesztelhetek, ami megmagyarázza azt, amit megfigyelek? A természet nagyon összetett, így a laboratóriumban próbálom egyszerűsíteni a dolgokat, hogy egyszerre egy folyamatot izoláljak.
Egy konkrét példa: a terepen megfigyeltük, hogy az algák reagálnak a fényre. Ez azt jelentette, hogy ki kellett találnunk, hogyan tudjuk tenyészteni ezeket az algákat, hogyan tartsuk őket „jó állapotban”, majd kísérleteket kellett végeznünk egy inkubátorban, ahol kontrolláljuk a fényt és a tápanyagokat – azért, hogy megnézzük, hasonlóan viselkednek-e, mint a terepen. Ez nem egyszerű, de éppen ezért kombináljuk mindig a labor- és a terepmunkát.
Egyik kulcskutatási területe a grönlandi jégtakaró sötétedése. Miért fontos ez a téma a nagyközönség számára?
Mert ha megértjük, hogyan, miért és milyen ütemben olvad a jég a sarki jégsapkáinkban vagy a gleccsereken, akkor pontosabban tudjuk előre jelezni, milyen ütemben emelkedik a tengerszint. Mindannyian tudjuk, hogy az Arktisz hőmérséklet-emelkedése – évtizedek óta tartó mérések, műholdas és állomási adatok alapján – négyszer gyorsabb, mint bárhol máshol. A jég a melegben olvad. Ez az olvadás tengerszint-emelkedést okoz, amely több száz millió, tengerparton élő ember életére lesz hatással. Előrejelzéseket nézünk 2100-ra, 2200-ra – hosszú távra –, mert az a sebesség, amellyel ez történik, példa nélküli. Nem az a tény, hogy a jég olvad – ez a földtörténet során mindig megtörtént –, hanem a sebesség az, ami új.
Az általunk kutatott mikrobák – különösen az algák – mindig is ott voltak, mindig is jól megéltek. De mivel az olvadási szezon meghosszabbodik, több az olyan nap, amikor folyékony víz van jelen, több az olyan nap, amikor a mikrobák aktívak, és több az olyan nap, amikor el tudnak szaporodni, és ezzel hozzájárulhatnak a további olvadáshoz. Teljesen megváltoztatja-e ez a folyamatról alkotott képünket? Nem. De ha pontos adataink vannak a hozzájárulásuk mértékéről, akkor ezt beilleszthetjük a globális modellekbe, amelyek megjósolják, mi fog történni a jövőben.
És a következmények ennél is továbbmennek: a fokozott olvadás befolyásolja az óceáni áramlásokat, ami pedig az atmoszférikus folyamatokra hat – több aszály, több eső, több vihar. Ezt mi nem közvetlenül kutatjuk, de ez a nagy összefüggés. Egy átlagos adófizető számára azért lehet fontos az ilyen kutatás, mert az alapkutatások adják azt a tudásbázist, amelyre a jövő ipari innovációi és társadalmi alkalmazásai épülhetnek. A legtöbb társadalom azért fektet az alapkutatásba, mert ez az, ami mindent mást is működtet.
Ez úgy alakult, hogy az Arktiszon kezdtem dolgozni, majd egy kolléga – aki Mars-járó technológiákat fejlesztett – megkért, hogy menjek vele a Spitzbergákra a műszereket tesztelni terepen. Nekem megvolt a tudásom a környezetről, neki pedig megvoltak a műszerei, amelyeket tesztelni akart. Körülbelül tíz évig dolgoztam az ESA és a NASA embereivel: az Arktiszon teszteltünk olyan járműveket és műszereket, amelyek mostanra a Marson működnek.
Alapvetően ugyanazok a kérdések ott is. A Földön kőzetek, azokat alkotó ásványok, emellett fluidumok és mikrobák vannak. A Marson ásványok és fluidumok vannak – és azt szeretnénk megérteni, hogyan működik ez, és hogy volt-e ott valaha élet. Azok a folyamatok, amelyeket ma a Földön megfigyelünk, nem létezhetnének élet nélkül. Miért feltételeznénk, hogy az élet kialakulásának ez a különleges „véletlene” csak itt következhetett be? Máshol talán egészen másképp ment végbe. Ez az a kérdés, amely a munkánk hajtóereje. Ez leginkább a saját, személyes kutatási témám – a csapatomban nem sokan dolgoznak ezen –, de amerikai kollégákkal együttműködve foglalkozom ezzel a területtel. Ez az én tudományos szenvedélyem.
Pályafutása nagy részét Németországon kívül töltötte – Svájcban, az Egyesült Államokban, és több mint húsz évig az Egyesült Királyságban. Hogyan látja a tudományos kultúrák közötti különbségeket?
Azt hiszem, mi, Európában – legyen szó Nyugat- vagy Kelet-Európáról – még mindig szerencsések és kiváltságosak vagyunk, hogy kormányaink támogatják a tudományt. Ezt nem szabad természetesnek vennünk – ezt különösen akkor látom, amikor olyan országokból érkező diákokkal dolgozom, ahol nem kapnak ilyen szintű támogatást.
Ami azonban a kultúrát illeti: az Egyesült Államokban olyan közegbe kerültem, ahol mindenkit arra tanítanak, hogy bármilyen problémát meg tud oldani. Az európai oktatási rendszerből érkezve, amely hajlamos inkább a kijelölt keretek között tartani az embereket, ez segített felismernem, hogy én is ugyanúgy képes vagyok mindenre – csak korábban arra kondicionáltak, hogy biztonságosabb a megszokott módon dolgozni és gondolkodni.
Most én próbálom megtanítani a munkatársaimat, hogy legyenek egy kicsit merészebbek. Nem negatív értelemben – csak merjenek álmodni. Merjenek arra gondolni: mi van, ha meg tudom oldani ezt a problémát?
Mit mondana a diákoknak vagy a pályájuk elején álló kutatóknak, akik ezen a területen szeretnének elhelyezkedni?
Mindig azt mondom, nem számít, ki honnan indul. Lehet építész is. A csapatomban vannak fizikusok és vegyészmérnökök. Én metamorf petrológusként kezdtem – egy egészen más területen, mint amivel most foglalkozom. De mindig a reakciókról és arról szólt, hogy megértsük, hogy mik a folyamatok mozgatórugói. Amikor valaki mesterdiplomát vagy PhD-t szerez a természettudományokban, nem csak biológiát vagy kémiát tanul – megtanul egy problémát megoldani, szétszálazni és kezelni.
Tehát: legyen a legjobb abban, amit éppen tanul, de ne gondolja, hogy a mesterdiplomája vagy a PhD-je meghatározza az élete hátralévő részét. Beszélgessen más szakterületeken dolgozó emberekkel. Egy kívülálló kérdése gyakran ráébresztheti arra, hogy valamit esetleg nem vett észre, vagy nem magyarázott el elég világosan.
Legyen kíváncsi! Soha ne hagyja abba a tanulást – én az utóbbi két évben proteomikát tanultam, miután metamorf kőzettannal kezdtem. És fogadja el a kudarcot! Kudarc fogja érni, de kutatóként meglehet az a privilégiuma, hogy van egy ötlete, finanszírozást kap rá, és ténylegesen megvalósíthatja azt. Nem sok más szakma nyújt erre lehetőséget. Becsülje meg!
A hálózatépítés és a tudományágak közötti együttműködés elengedhetetlennek tűnik az ilyen jellegű munkában – ám a kutatóintézetek gyakran igen szigetszerűen működnek. Hogyan látja ezt?
Teljesen igaza van, ez valódi probléma. Az intézmények mindenhol úgy épülnek fel a világban, hogy hajlamosak vagyunk szigetekben dolgozni. Ahhoz tudatos erőfeszítés kell, hogy kilépjünk ebből a közegből, és odaforduljunk valakihez a kérdéssel: „Te mit tennél a helyemben?” Ehhez bizalomra van szükség a másik ember irányában, mert sokan félnek attól, hogy a kérdésük bután hangzik. Pedig nincsenek ostoba kérdések. Az a nagyobb hiba, ha nem kérdezünk.
És a más területeken dolgozó emberekkel való interakció időt vesz igénybe, mert egy új nyelvet kell megtanulni. Mondok erre egy példát: Én hidrotermális geokémiából doktoráltam – akkoriban számomra a „forró” 300 Celsius fokot jelentett. Egy petrológusnak a „forró” körülbelül 1200 Celsius fokot jelent. Most a „forró” számomra 37°C-ot jelent. Ugyanazt a szót használjuk, de teljesen mást értünk alatta. A közös nyelv megtalálása és a bizalom kiépítése időbe telik. Van egy mondás, amelyet nagyon szeretek angliai éveimből: „azokkal az emberekkel dolgozol jól a kutatásban, akikkel inni is jól tudsz”. Menjenek el a kocsmába, beszélgessenek, építsék ki a bizalmat – és a tudomány jönni fog magától.
Van olyan dolog, amit jó lett volna, ha valaki elmond még a pályája elején?
Szerettem volna, ha valaki elmondja nekem, hogy nincsenek határok. Amint már említettem, Európában túlságosan arra kondicionálnak, hogy az ember biztonsági játékos legyen.
Ma már én próbálom ösztönözni a munkatársaimat, hogy időről időre újítsák meg magukat azért, hogy továbbra is izgalmasnak találják azt, amivel foglalkoznak. Engedjék meg maguknak a változást, és azt, hogy más összefüggésben is gondoljanak önmagukra. Számomra ez nagyon izgalmas. És bármit is tanulsz vagy kutatsz, törekedj arra, hogy a lehető legjobb legyél benne, de ne gondold, hogy örökre ott kell maradnod. Legyen benned tudásvágy. Ez a tudásvágy késztet majd arra, hogy másképp tedd fel a kérdéseket – és végső soron ez a kíváncsiság az, ami minden valódi felfedezést hajt.